SIRALOMHÁZ ÁTSZÁLLÍTÁSI AKTA:
ADAM MARCUS, ALIAS "KANE"

VEZETÉKNÉV: Marcus
KERESZTNÉVL: Adam
ALIAS: Kane
NEMZETISÉG: Brit
SZÜLETÉSI IDŐ: 1969. augusztus 27
NEM: Férfi
SZEMSZÍN: Kék
MAGASSÁG: 180 cm
ISMERTETŐ JELEK: Egy jellegzetes forradás, mely a jobb szemén fut keresztül.

Bűntörténet, az elítélés oka:

Adam "Kane" Marcust bűnösnek találták 25 venezuleai állampolgár lemészárlásában. Halálra ítélték, a siralomházba szállítására vár.

Az esettel kapcsolatos megjegyzések:

Kane fia kétéves korában tragikus balesetben elhunyt, amikor apja szolgálati pisztolyával játszott. Felesége fia haláláért férjét okolta, ezért elhagyta.
Kane lánya ekkor öt éves volt, azóta nem találkoztak.
Pár évvel később Kane a világ legjelentősebb zsoldos alakulata a The7 tagja lett. Kötelékükben a világ legneuralgikusabb pontjain harcolt hatalmas összegekért, ám egy venezuleai bevetés rosszul sült el: az akció 25 helybéli civil halálát okozta.
Kane volt a zsoldos csapat egyetlen túlélője, és azt beszélik, jelentős zsákmánnyal távozott. Hogy mi okozta ezt a ballépést, arra kevés bizonyíték van. Kane-t nem sokkal az Egyesült Államokba való visszatérése után letartóztatták, bíróság elé állították, bűnösnek találták és halálra ítélték. A pénz soha nem került elő.


SIRALOMHÁZ ÁTSZÁLLÍTÁSI AKTA:
JAMES SETH LYNCH

VEZETÉKNÉV: Lynch
KERESZTNÉV: James Seth
NEMZETISÉG: Amerikai
SZÜLETÉSI IDŐ: 1966. január 12
NEM: Férfi
SZEMSZÍN: Zöld
MAGASSÁG: 185 cm
ISMERTETŐ JELEK: Erős testalkat

Bűntörténet, az elítélés oka:

James Seth Lynchet bűnösnek találták felesége meggyilkolásában. Halálra ítélték, a siralomházba szállítására vár.

Az esettel kapcsolatos megjegyzések:

James Seth Lynchel a felesége meggyilkolása miatt rá kirótt halálos ítélet után interjú készült. Ennek során végig nyugodt volt, és kijelentette: csak ügyvédje tanácsára ismerte be bűnösségét, egyébként ártatlan. Lynch magát tökéletes férjnek állította be, de amikor rámutatták, hogy ez ellentmond mindazon bűnöknek, amelyek elkövetését beismerte, idegesen és erélyesen azt válaszolta, hogy mindent megadott feleségének, "beleértve esetenként egy-két verést is."
Lynch viselkedésében a skizofrénia összes általános jellemzője felismerhető. Azt tanácsoljuk, hogy Lynchet a börtön biztonsági személyzete és a többi elítéltre különösen veszélyes elemként kezeljék.


Történet:

Kane az átlagos polgár mindennapjait éli. Munkaközvetítéssel keresi a kenyerét, hogy a felesége, és két csöpp gyermekének megteremtse a napi betevőt. A családot ha nem is veti fel a pénz, nem panaszkodhatnak. Kane imádja mindkét kisfiát, ám egy végzetes napon az egyik megtalálja a fegyverét, és véletlenül közvetlen közelről agyonlövi magát. (Egyik) főhősünk élete itt vesz visszafordíthatatlan fordulatot. Kane, a lelkiismeret furdalástól meggyötörten hátrahagyva az őt hibáztató feleségét zsoldosnak áll, hogy esetleges halálával megvezekeljen.

Azonban az elszenderülés nem jön össze, ellenben a szakasz kimagasló katonája lesz, akire felfigyel a Hetek csoportja, akik azonnal belerángatják a rosszba, és kiváló bűnözőt faragnak belőle. Emberünk 13 évig szolgálja hűen a szervezetet, és stílusosan egy hatalmas akasztással szeretné befejezni a pályafutását. Igen ám, de hiba csúszik a gépezetbe, és az USA-ban a rend őrei Kane-en kívül mindenkit leterítenek az akció során. Kane-nek egyetlen választása marad, menekülnie kell a dollármilliókat érő gyémántokkal. Néhány hónap alatt azonban Venezuelában a nyomára bukkannak, és rendőrség elkapja a dúsgazdag úriembert, majd börtönbe vágja.
Itt jön a képbe Lynch, aki skizofréniában szenved, és felesége meggyilkolásáért Kane-nel (akit húsz ember kegyetlen meggyilkolásával vádolnak meg) együtt halálra ítélik. Mivel mindketten szeretik az életet, úgy döntenek, hogy megszöknek. A tervet sikeresen kivitelezik, ám még mielőtt eliszkolhatnának, támadás éri őket. Mint kiderül a He7ek társaságából négyen megúszták az amerikai kalandot, és az ökölnyi nagyságú gyémántot követelik, amit persze lefoglaltak a hivatalos szervek.

A Hetek csoportja ekkor alkut ajánl. Ha Kane pár hét alatt megszerzi azt a pénzt, amit a kövek érnek, meghagyják felesége, illetve gyermeke életét és csak őt nyírják ki. Kane nem tehet mást, elfogadja az ajánlatot, és Lynchel együtt az évszázad legdurvább lopássorozatát kezdik el.


2007-ben az IO Interactive, akik a hírhedt Hitman sorozatot is letették az asztalra új vizekre eveztek, de az időjárás vegyes volt számukra. Először is olyan atmoszférát teremtettek a játékuknak, amit nagyon sok studio megirigyelhetne. Bár a történet egyszerű, a játékmenet pedig hagy némi kihagynivalót maga után még is, a pályák felépítése, a folyamatosan áramló akcióáradat, melyek közül többel is a híres, Szemtől-Szemben című film előtt tisztelegnek (bankrablás, ReTomoto irodaházból való kitörés) olyan hangulatot társítanak a játékhoz, hogy összecsinálod a bokád. Plusz ha hozzáveszem a zenét, akkor a végeredmény közel tökéletes. Egyedül a rövidsége, a játékmeneti azaz irányításbeli nehézségek, és a kissé elavult grafika volt az, ami miatt nem lehetett az év játéka. Plusz az imént leírt dicséretek ellenére, ez csupán egy szimpla, shott’em up game, nem pedig egy Max Payne szintű akciólelkidráma. De ha helyén tudják kezelni, akkor tökéletes szórakozást nyújt, minden egyes végigjátszásnál. Ám, ahogy a borzalmasan szar befejezés(ek) utal(tak) rá, elkészült a folytatás, mely a Dog Days alcímet kapta. A fejlesztőcsapat nem változott, a recept ugyan az, csak egy kicsit még jobban megfűszerezték az amúgy is remek receptet.

Történetünk jó pár évvel az első rész záró képsorai után játszódik, mégpedig Shanghai utcáin, Lynch ugyan is itt telepedett le, az évekkel ezelőtti káosz és mészárlás után. Ezen a területen nem ismerik, nem körözik, tökéletes hely számára az újrakezdéshez, amihez egy aranyos kis barátnő is dukál. Ám Lynch túlzottan is pszihopata ahhoz, hogy egész nap alsógatyában ülve nézze a TV-t és zabálja a sushit, így belekezd a Glazer nevezetű fecsverkereskedővel, egy ígéretesnek látszó üzletbe, ehhez pedig régi barátját, Kanet hívja segítségül. Kane a Lynch iránt érzett gyűlölete ellenére azonnal igent mond a felkérésre, és átruccan Shanghaiba. A barátság, illetve az egymáshoz való viszonyulást mi sem bizonyítja jobban, hogy Kane elutasítja Lynch kézfogásos üdvözlését, majd a lánya, Jenny felöli érdeklődését is jó pár fuck társaságában kezeli le. Mielőtt azonban Lynch elvinné Kanet a szállodába, megkéri, hogy kísérje már el egy probléma helyszínére. A probléma azonban akadékoskodik, és tüzet nyit a mi szeretet duonkra. Viszont ők nem igazán szeretik, ha minden kérdés nélkül lövöldöznek rájuk, így a probléma után erednek, és a végén még a vele tartó leányzót is letudják. És ez volt a baj. Erről a leányzóról ugyan is kiderül, hogy a helyi maffiafőnök lánya, így a Yakuza a Triad és az összes szervezet valamint konkurens maffia csoport a mi Kane és Lynchünk fejét akarja. És mivel Glazer is veszélybe kerül főszereplőink miatt úgy dönt, hogy tényleg jobb lesz a világ Kane és Lynch nélkül. Egyszerűen fogalmazva tehát, „hőseink” homlokig merültek a szarban, és bár Lynchnek érdekes módon már nincs szüksége a tablettáira, még is tud pár érdekes döntést hozni, amitől csak egyre mélyebbre süllyednek az imént említett kakiban. Ám ahogy a kutyákról tudjuk, szívós kis dögök, és akár a gazdájuk kezét is képesek leharapni, ha tökön döfik őket.

Az új részhez teljesen új irányítás és képi koncepció készült, ami megosztja a közönséget. Egyesek utálják, és hányingert valamint szédülést vált ki náluk, másoknál viszont - mint nálam - olyan adrenalin bombát indít útjának, ami hatására nem tudja abbahagyni az ember, és együltő helyében is kitolja. Ugyan is elég rövidke a játék, de erről majd később. Az új kocnepció, pedig a kézikamerás-dokumentalista stílus. Olyan a kamerakezelés, mintha egy friss, amatőr dokumentumfilmest megbíztak volna, hogy kövesse végig a két pszihopata mindennapjait. Ha hősünk fut, akkor a kamera rángatózik. Ha hősünkre lőnek, a kamera előtte fedezékbe ugrik, majd úgy követi az eseményeket, ha pedig a robbanás szele leteríti Lynchet, akkor bizony az „opi” is elterül, és időbe telik, mire összeszedi magát. Persze nem annyi időbe, hogy közben ne lássunk semmit s szitává lőjenek, de tudjátok, hogy értem. A lényeg, hogy a realisztikusságot akarták növelni ezzel, amit fokoztak a szemcsés, zsizsás, kezdeti youtube-os képminőséggel, ami ugyan pöppet csúnyává teszi az amúgy se túl szép grafikát, de a menüben minden kikapcsolható. Bár a cenzúrát, amit megint csak a dokumentalista realitás miatt tettek bele a készítők, nem lehet kikapcsolni, de nem is baj, mert a brutalitás sejtetése csak még izgalmasabbá teszik a játékmenetet. Viszont szerintem ront az élményen az imént leírások újítások kikapcsolása, mert alapjáraton a Kane&Lynch 2: Dog Days csak egy egyszerű, TPS shoot’em up lövölde, mely nem rendelkezik akkora mélységgel, mint egy Max Payne epizód. Igaz, a történet az egyszerűsége ellenére változatos és fordulatos, és a végén is okoz meglepetéseket, de tény, hogy az „év sztorija” díjra nincs esélye. Mondjuk az első rész, valamint a trailerek és fejlesztői videók ismeretében szerintem senki nem várt magasabb szintet. Bár szerény véleményem szerint Lynch már elég magas szinten képvisel, ugyan is ő az egyik legbetegebb, legbrutálisabb játék karakter, akit valaha láttam. A beszólásai, a stílusa, a viselkedése, a reakciója a külvilág történéseire mind-mind egyediek, amit itt a 2. részben csak fokoztak. Igaz, arra nem kaptunk választ, hogy a skizofréniájára felírt gyógyszereket már miért nem szedi, pedig egy gúnyos beszólást adhattak volna Kanenak, amolyan két hent közti feszültség levezetőnek.

Maguk a pályák felépítése sablonosnak mondható, mert nincsen Splinter Cell: Conviction féle osonásra és kivégzésre lehetőségünk, valamint időbelassítással se találkozunk, de a dokumentalista stílus olyan plusz atmoszférát teremt, hogy az ember könnyen szemet huny efelett. A pucéron, szétszabdalva rohangálok az utcán pálya pl. epic lol, akkora ötlet, hogy beszartam komolyan. Egy késsel való szétszabdalás után kell menekülni pucéran, és természetesen kinyírni az utunkba kerülő maffiózókat és rendőröket. De említést érdemel még a helikopterből történő aratás, valamint az ezt követő irodaházas pályák, amik nagyon jól összelettek rakva. Ám a mesterséges intelligencia el tudja rontani a jól összerakott pályák összképét. Az ellenfelek nem elég, hogy átlátnak a falakon és az összes fedezéken, ami megtalálható a játékban, de nagyon lazán át is lőnek rajta, még ha egy több méter vastag betonfalról is van szó. Te viszont alig látod őket, és egy fa fedezékbe is egy egész tárat bele kell eresztened, mire szétrobban. Plusz ha ehhez hozzáveszem Kane-t, aki sajna többet akadályoz minket, mint segít, akkor néha igen frusztrálóvá tud vélni a játékmenet. Bár ez az első rész esetében Lynch-re is igaz volt, amikor Kane-t kellett irányítanunk.

Ami még említést érdemel, és asszem ez is egyedi, hogy zene, az nincs a játékban, de egy darab se. Atmoszférai susogás meg huhogás van, de zene, az nulla. Mondjuk nem hiányzik, mert így is ízzik minden pálya, de azért érdekes koncepció tekintve, hogy a zene mindig is plusz hangulati elem egy játékban, és ezaz első rész esetében is így volt.

Ám hiába a remek hangulat, és az atmoszférabomba pályák, a játékidő pofátlanul rövid. Egy gyakorlott gamer max 3 és fél, 4 óra alatt kitolhatja, és tekintve, hogy teljes árat, azaz 10 ropit kérnek el érte, csak tovább növeli a pofátlanságot. De a legnagyobb pofátlanság mégsem ez, hanem a borzalmas, semmilyen befejezés. Már az első résznek se ez volt az erőssége, pedig ott kettő is volt, de amit itt hoztak össze…kérem szépen nyugodtan elmehetnek a picsába! Persze, ezzel egyértelműbbé tették a 3. rész érkezését, de akkor is, ilyen semmilyen, hírtelen játékbefejezést én még nem láttam, pedig azért nem ma kezdtem.

De mély levegőt vettem és túltettem magam a dolgon, és ennek köszönhetően bele tudtam kóstolni a multiba, pedig nem szokásom ez a fajta móka, de kis utána olvasás után úgy döntöttem, hogy ezegyszer kivételt teszek. Kijelenthetem, hogy ezen a téren is remek munkát végeztek a készítők.

Az első módban egy banda tagjaként kell 4 perc leforgása alatt ellopnunk 4 millió dollárt, majd eljuttatnunk, azaz kimenekülnünk vele egy kisbuszhoz vagy helikopterhez, de persze ez nem ilyen egyszerű, ugyan is rendőrök és jól felfegyverkezett kommandósok állják utunkat, nem beszélve a társainkról. Jól olvastátok, a társainktól is, ugyan is néhányan közülük úgy dönthetnek, hogy nem adnak nekünk a zsákmányból, vagy csak maguknak akarják az egészet, ezért bárhol és bármikor hátba lőhetnek minket. Igaz, ezt a tettet jelzi egy kis ikon a karakter feje felett, így akár hősiesen bosszút is állhatunk a társunkon, amivel persze a nála lévő összes pénz is a miénk lesz, szóval érdekes taktikai elemmel szolgálhat ez a része a dolognak. Külün érdekesség, hogy az a banda, akinek a tagjaként multizunk a single részben is feltűnik egy rövid időre, és természetesen nem a hűségükről adnak tanubizonyságot.:-)

A Fragile Alliance módban ha meghalunk, egy rendőr bőrében éledünk újra, és már nem is a pénzlopás és a menekülés, hanem mindezek megakadályozása lesz a feladatunk. Természetesen, ha a társunk nyírt ki, akkor revansot vehetünk, hiszen az ikon megint csak megjelenik a feje fölött, szóval s bosszú elől nincs menekvés.:-)

Az Undercover Cop a bizalmatlanság módja, itt ugyan is a program véletlenszerűen kiválaszt egy bandatagot, aki beépített téglaként lesz jelen. Ez akár mi is lehetünk, és ilyenkor még nehezebb a feladatunk, ugyan is nem elég, hogy a saját feladatunkra, azaz a leleplezésre kell koncentrálnunk, de vigyáznunk kell arra is, hogy nehogy lebukjunk a társaink előtt, mert kegyetlenül lemészárolhatnak minket, akkor pedig mission faild. Éppen ezért nem szabad fejjel menni a falnak, és rambo módjára mindenkit a másvilágra küldenünk, hanem meg kell várni, míg a tényleges bűncselekményt kivitelezik, azaz ellopják a pénzt, majd azután kell keresztbetenni nekik. Célszerű megvárni a rendőri erősítést is, és akkor támadni. Ha viszont nem mi vagyunk a téglák, akkor értelemszerűen ennek kinyomozása a feladat, de ez nem olyan egyszerű, mint egy társunkat kapzsiságból megölő társunkat megtalálni, itt ugyan is nincs ikon vagy bármiféle jelzés ami a téglára utalna. Szerintem ez a legérdekesebb és legizgalmasabb mód mindközül.

Viszont mielőtt belekezdenénk a multis mókába, gyakorlásképen ott van az Arcade mód, ahol az összes imént leírt multis módot kipróbálhatjuk bot ellenfelek ellen. Érdemes gyakorolni, hiszen a rutinos multisok tuti kiszúrják a friss halakat.

Összességében tehát méltó folytatás készült a Kane&Lync-hez, melynél megkétszerezték az akciót, a hangulatot és mindent, ami az első részben szerethető volt. Egyedül a rövidsége és a befejezése az, ami ront az összképen, de nem annyit, hogy csalódottaín álljak fel, és ne akarjam még jó párszor kitolni.


9/10


pozitívumok:

- brutális hangulat, mely minden tekintetben beteg stílussal párosul
- Lynch a pszihopaták pszihopatája, eszméletlen forma
- remek multi és arcade móka
- hangrobbanásszerű hangzásvilág, mely zene nélkül is működik...

negatyvumok:

- ...de azért kicsit még is hiányzik a soundtrack
- eszméletlenűl rövid, 4 órás kampány
- vegyes mesterséges intelligencia
- elavult grafika

2008-ban új Herceg érkezett az of Persia elé. Nemcsak külsőben, de stílusban is teljesen más lett, mint a korábbi Herceg. A vagánysága ugyan megmaradt, de az idétlen poénok, szóviccek, a kamaszos nyomulás partnernőjére Elikára sokaknál kiverte a biztosítékot mondván, ez már nem az a Prince. A gamerek mellett a kritikusok is vegyes fogadtatásban részesítették, de szerintem teljesen jó kaland lett. Rókabőr helyett egy új koncepció, új motivációval, stílussal, játékmenettel, melyből ugyan hiányzott az a hadseregnyi ellen, akit a SoT trilógiában megszoktunk, de még is, megvolt a PoP-os varázsa, ami lekötötte az embert. Ehhez nagyban hozzájárult a cell-shading grafikai szűrő és a mesebeli zene.
Eltelt 2 év, és az Ubisoftos srácok úgy döntöttek, visszatérnek a homok erdejébe, és megválaszolnak pár, a Sands of Time és Warrior Within között eltelt 7 évben felmerült kérdőjelet. Mitől lett a kedves, jól fésült Hercegből egy borostás, vágásokkal és hegekkel csúfított, agyontetovált bad-ass motherfucker? Ki az a Dahaka, illetve mi köze van a Herceghez? Ha nem is mindenre, de pár dologra megkaptuk a választ, illetve elindultunk a lavinán, ami a bad-ass motherfucker stílushoz vezet.

Történetünk kezdetén, a Herceg korábbi kalandjait maga mögött hagyván (nem tudjuk meg, hogy ezek a kalandok mennyire kapcsolódnak az SoT-beli kalandokhoz) cammog a sivatagban lovával, méghozzá Malik herceg birodalma felé. Malik, a Sharaman család legidősebbik fia, a mi hercegünk bátyja. Évekkel ezelőtt megkapta fatertól a szomszédos királyság irányítását, amit makacsul ugyan, de remekül vezet. Hercegünk célja, hogy megtanulja a bragyótól hogyan is kell irányítani egy hadsereget, hogyan kell fenntartani a rendet, a békét úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Igen ám, de ez nem ilyen egyszerű. A város ostrom alatt van, és nem állnak nyerésre Malikék. Hercegünk természetesen minden ostromlót legyalul, aki az útjába kerül, hiszen a homok…azaz a vér kötelez. Miután összefut a tesóval, megtudja, hogy a helyzet tragikusabb, mint gondolta. Alázzák őket, méghozzá olyannyira, hogy Malik a sötét erők seregét hívja segítségül, ehhez pedig a nyakában lévő medált használja. Mindenki sejtheti, hogy ez mennyire volt jó ötlet. A sötét erők vezére egy dzsinn Ratash, aki ránk szabadítja homok hadseregét, ami mindent és mindenkit elpusztít, ami az útjába kerül. Ezután a medál egyik darabja (mellyel Malik szabadjára engedte Ratasht) hozzánk kerül, és ennek köszönhetően nem fertőződünk meg a homoktól. Elindulunk hát, hogy a rendet sokadik alkalommal is helyreállítsuk, és ahogy ez lenni szokott, kapunk egy segédet is, méghozzá egy másik dzsinn, Razia személyében. Tőle tudjuk meg, hogy ki is valójában Ratash és, hogy az ő emberiség iránti haragja egészen Salamon király idejéig vezethető vissza.

Annak idején a dszinnek békés harmóniában éltek együtt az emberekkel, de Ratashnak, aki a homok és a szél parancsolója, nem volt jó ez a felállás. Hatalmát felhasználván egyesítette a homok és a szél erőit, és létrehozta félelmetes hadseregét, melyet Salamon király és az egész emberiség elpusztítására küldött. Ám a többi dszinn felvette vele a harcot, és csapdába zárta. Ezt a csapdát nyitotta ki Malik abban bízván, hogy majd irányítani tudja a sötét erőket. De amibe Darth Vader belebukott, azt egy mezei Persa hercegnek nem kéne erőltetni. A helyzet felvázolása után Razia felruház minket a dszinnek természeti elemek feletti erejével, melyet a játék folyamán fokozatosan kapunk meg. Olyan természeti elemek mint a víz, a homok, a tűz, a szél és végül az idő manipulálása is felkerül a repertoárba.
Feladatunk tehát nem egyszerű, hiszen az emberiséget egy dzsinn irányította homok hadsereg veszélyezteti, ráadásul bátyánkat Malikot is kezdi megőrjíteni, megfertőzni a homok ereje és ennek következtében nem a testvéri szeretet lesz az, mely végig kíséri az útján.

Sokatokban most biztos felmerül a kérdés, hogy minek térnek vissza a SoT trilógiához, mely tökéletes lezárást kapott, és semmi nem indokolta, hogy felszakítsák a lepecsételt történetet. Ám, ahogy az elhangzott már korábbi hírekben meg fejlesztői videókban, ez nem folytatása a trilógiának, hanem egy köztes állapot, mely a készítők előzetes tervei szerint 3 részben fogja feldolgozni, a SoT és a WW között eltelt 7 évet. Kíváncsian várjuk. Viszont, hamár Sands of Time, akkor meg kell említeni, hogy nemcsak a homok, valamint a történet, hanem a játékmenet terén is visszatértek a készítők a trilógiához, így el lehet felejteni a 2008-as részben megszokott könnyített játékmenetet és reflex gombnyomogatást. A játékmenet, az akadálypályák és az irányítás is a régi részekre emlékeztet, de a mozgás...nos...az már nem nagyon. Hercegünk mozgása túl gépies, már-már röhejes, ahogy felugrik a falra falon futás előtt, és az a szög, amiben elugrik az oszlopról a párkányra (vagy fordítva)...very funny. Nem beszélve arról, hogy egy nyugdíjassal vetekszik a gyorsasága és a reakció ideje. Igaz, ez nem megy a játékmenet rovására, de az ugrás utáni érkezéseknél és a futásnál elkeserítően lassú. Komolyan, mintha csak annyi szufla lenne benne, hogy megcsinálja az adott trükköt, de utána pihen egy kicsit. De mind mondottam, ez nem megy a játékmenet rovására, csak gyorsabb herceghez voltam szokva a korábbiakban. Remélem, ezt azért javítják a következő részre.

Ami a játékmenetet illeti, az alap akadálypályák ugyan első ránézésre frusztrálónak tűnnek, de sajnos a végeredmény nagyon könnyen tovaröpít a dolgokon. Ami viszont a természeti erőkkel keveredett akadálypályákat illeti nos...ULTRAVERYFUCKINGBRUTAL! Ezek jól kidolgozott, trilógiára emlékeztető nehézséggel rendelkeznek...az elején. De hamar belejön az ember, és sajnos a végére már rutinból, ésítozva megoldjuk ezeket is. Ahogy haladunk előre, úgy kapjuk meg folyamatosan a különféle természeti képességeket, melyekkel le tudjuk gyűrni az elénk táruló akadályokat. Lesznek olyanok is, amiket az ellenfelek ellen tudunk alkalmazni, de erről majd később.

Szóval, a folyam ereje különféle vízoszlopok és víz rudak megfagyasztására alkalmas. Ehhez folyamatosan nyomva kell tartanunk a Shift gombot, de csak korlátozott ideig tudjuk megszilárdítani a vizet. Ha lejár a kis kék vonal, ami a folyam erejét és időtartamát jelzi, a trükközésnek vége, és a víz elveszíti szilárd állapotát. Hála az égnek elég gyorsan visszatöltődik, és minden ilyen rész úgy van megcsinálva, hogy még bőven a folyam erejének elfogyása előtt meglegyen az adott pályaszakasz.

A másik ilyen elem a repülés ereje, amivel a Herceg nagy távolságokat hidalhat át, ha van ellenfél a túloldalon. Ugrás közben lehet aktiválni a repülés ereje funkciót (Ctrl), és ekkor a Herceg egy, a távolban lévő párkányon álló ellen felé vonzza magát, egy homok felhő kíséretében és voilá, a két pont közti nagyobb távolság letudva. Ezt a játék vég felé megspékelik azzal, hogy homokszörny madárról-madárra ugrálhatunk, és érhetjük el a még nagyobb távolságban vagy magasságban lévő helyszíneket.

Végül a harmadik ilyen elemi trükk, az emlékezet ereje, amikor is a város elpusztult részeit láthatjuk, eredeti formájukban. Ha a falon egy hatalmas lyuk tátong, és semmi más irány nincs, csak a falon futás, akkor aktiválod szépen az emlékezet képességet és hopp, a hatalmas lyuk hírtelen befalazódik, és már át is tudsz rajta futni. De ez így van a gerendákkal, a talajjal és a plafonnal is. Itt viszont korlátlan ideig tudod használni az emlékezetet, de egyszerre csak egy területre tudod alkalmazni, így tudnak kellemetlen perceket okozni.

Zárásként pedig következzen az idő ereje amit már jól ismerünk. Most azonban nem egy tőrnek köszönhetően tudjuk manipulálni az időt, hanem szimplán a dzsinntől kaptuk meg ezt az extrát. De itt sem végtelen a használat, egy-egy idő visszatekerés egy energia egységbe kerül. Szóval semmivel nem nyújt többet, mint az SoT trilógia esetében, de nem is gond. Plusz kivették az idő lassítás funkciót, ami az akadálypályáknál sokat segített anno, de mivel itt ezek is eléggé könnyűek, nem is hiányzik annyira.
A játék vége felé pedig az imént említett három elemi erővel való ügyességi részeket keverik, és akkor aztán kezdetét veszi az agyvérzés rally, mely ugyan látványos, de ugyan akkor eszméletlen frusztráló is.:-D

Ahogy említettem, ezeket az elemi képességeket a harcban is alkalmazni tudjuk, amit a hadseregnyi ellenfél ellen remekül lehet használni. Kezdjük a jégcsapással, ami a támadás alatt jéghullámot vet az ellenfelére. Maxra kifejlesztve pár csapásból el tudjuk intézni az egész homok hadsereget, de ez minden képesség sebzés kimaxolásánál így van.

Akad lángoszlop mely tűz sebzést okoz, aminek hatására a lángra lobbant ellenfelek szétmálnak a kardunk által. Itt belevihettek volna egy kis Dragon Age érzést, amikor is a megfertőzött ellen felrobban, és megsebzi a környezetében álló társait. De ne legyünk telhetetlenek, bár ha PoP, akkor én az vagyok.:-D

Van még forgószelünk melynél a Herceg egy erőteljes ütést mér a talajra, ami egy széllökést indít útjának, és ennek következtében hanyatt vágódnak a körénkgyűlt ellenfelek. Kimaxolva pedig egy hatalmas erejű forgószelet hozunk létre, mely bedarál mindenkit, aki él és mozog. Az egyik leglátványosabb képesség, ha kevés az életerőnk, remek próblémamegoldó.

Zárásként pedig következzen kőpajzs mely kőpáncéllal veszi körbe Hercegünket, amely minden támadást hárít. Az egyik leghasznosabb képesség, főleg a vége felé ahol 10-15 méteres ellenek is el akarnak minket taposni.

Ezekkel a képességekkel hatalmas zúzásokat lehet véghez vinni, éppen ezért a harcban, nem sok kihívást találunk. Kombó is 4 van összesen. A sima kardcsapás mellett helyet kapott a rúgás, az ugrásos csapás és az ugrásos rúgás. Igaz, ezek erejét fejleszteni lehet, és a különféle képességek aktiválásával varriálni is, de hol van ez a Warrior Withinben és a The Two Thronesban megszokott falon felfutásos és kétkezi kombóktól? Látványosnak látványos, ahogy egyszerre 20-30 ellenfelet kaszabolsz, de még is, izgalmasabb volt a környezetedet is felhasználni a harc közben. Akinek tehát a 2008-as PoP-ban nem jelentett kihívást a harc, annak itt még inkább nem fog. Próbálták nehezíteni a dolgot az imént említett 10-15 méteres főbb ellenekkel, de mind ugyan azt csinálja. Neked rohan, te félreugrasz, aminek következtében megfejeli a falat, ettől kicsit beszédül, és te ez idő alatt tudsz adni a hátsójának. Szóval lehettek volna kreatívabbak is ezen a téren.

Sokat beszéltem már az elemi erők használatáról és alkalmazásáról, de arról még nem, hogy ezeket miként lehet tökéletesíteni. Pofon egyszerű a feladat. A fejlesztéséhez, valamint az életerőnk és az energiánk visszaállításához különféle fény gömböket kell gyűjtenünk. Ezeket az ellenfelek holttestei hagyják maguk után, de a pályán elszórt vázák széttörésével is hozzájuthatunk pár fénygömbhöz. Van a vörös, ami az életerőnket állítja vissza, van kék amivel az energiánk töltődik vissza, és végül van az arany, ami a szintlépéses pontjainkhoz adódik hozzá. Ezek segítségével tudjuk fejleszteni az elemi képességeket, miszerint nagyobb legyen a sebzésük, tovább lehessen visszatekerni az időt, hosszabb legyen az életerő és az energia vonal, plusz a kardunk illetve a harci kombóink (az a kemény 4) is nagyobb sebzést tudjon okozni. Ha minden ki van maxolva, méginkább veszít a játék a kihívási faktorából, még nehezebb fokozatokon is. Szóval szépek és jók, ezek az elemi képességek, csak túl erőssek. Reméljük, a következő részekben kicsit jobban belövik az arányokat.

Ami még említést érdemel itt a végére, az a remek muzsika és a szinkronhangok. Ezen a téren mindig is első osztályú volt a PoP, és ez most sincs másként. A dallamok a SoT-ot idézik, de szó sincs ismétlésről. Teljesen új kiszerelés, de még is elkap a nosztalgia a régi dallamok iránt. A Herceg szinkronhangja ugyan az a pali, aki a The Sands of Timeban volt, és a tőle megszokott szinten teljesít. A többi karakternek is remek hangot találtak. A kinézettel azonban akadnak gondok. Hercegünk úgy néz ki, mint aki egy traktorvezetői családban született, de többet akart az élettől, azért modellnek állt és címlapra került, de csak évekkel később tudta meg, hogy főként meleg lapok használják a képeit. Most pedig elindul a sivatagba, hogy egyesüljön a…na, de ez már túl perverz. A lényeg, hogy borzalmasan néz ki a herceg, plusz lassú is, szóval nem igazán nőtt a szívemhez. De akkor megemlíthetném a női társunkat, a dzsinn lady-t is, aki borzalmasan debil lett. Eddig az összes partnere a Hercegnek nagyon szépre sikeredett, mind Farah mind Kaileena, de Elikának sem kell elbujdosnia szégyenében, viszont ez a dzsin lady jobb lenne, ha megtenné. Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy fekete, nem vagyok rasszista, de a tekintete, a pillantása, a gesztikulálása mind-mind debilek. Bár, mit vár az ember egy több ezer éves dzsinntől.:-)

Összességében tehát csalódáskeltő lett a The Forgotten Sands, amin látszik a konzolos butítás és a mai, "nincs kedvem nekifutni harmadjára is egy adott szakasznak" játékos társadalom igénytelensége. Tisztelet a kivételnek. A harc nem jelent kihívást, és a logikai valamint az akadálypályák is csak első ránézésre tűnnek nehéznek, de 90%-ban simán meg lehet oldani őket. Főleg a vérbeli PoP fanoknak. Ez pedig fájó pont tekintve, hogy a régebbi részek a sokadik végigjátszás alkalmával is képesek agyvérzés közeli állapotba taszítani a játékost. Egyedül a vége felé, amikor már keverik az elemi akadálypályákat a sima akadálypályákkal tud monitormegfejelős perceket okozni, de ezt leszámítva sétagalopp. Vagy csak én voltam túl penge.:-D
Egyedül az elemekkel való játék és trükközés az, ami valamilyen szinten azért élvezhetővé teszi a játékmenetet, és néha-néha, ha csak pár pillanat erejéig is, de átjár minket a PoP érzés. Ha viszont ezek se lennének, akkor nullapontos hulladék lenne, éppen ezért nem tudom egy szinten említeni a Sands of Time trilógiával sőt. Még a 2008-as PoP-al sem. Ha egyeneságú folytatása lenne a SoT-nak, mondjuk úgy 5-6 évvel a The Two Thrones eseményei után kezdődne a kaland, akkor nem lenne rossz kezdő epizód egy új trilógiához, és izgatottan várnám, hogy a folytatásokban hová tudják még fokozni az elemekkel való játékot. De mivel a SoT történeti vonalába illesztették be amolyan a Warrior Withinben felmerült kérdőjelek megválaszolásának töltelék epizódjaként, nem hiszem, hogy meg fogja állni a helyét illetve, hogy eléri majd azt a szintet, hiszen nem csak az imént sokat szapult játékmeneti egyszerűségek miatt, de a történet gyengesége sem engedi, hogy egy remek PoP játékról beszélhessünk.

Ám, mint PoP fan reménykedem, hogy összeszedik magukat a készítők a következő részre, bár lehet ez hiú remény, mivel sajna nagyon jól fogy a game, és valamiért a kritikusok se merik szidni. Pedig megérdemelné.

5/10

Idén államvizsgázok a Teleschola Televíziós Iskola videó-vágó szakán. Június 4-én, azaz jövő hét pénteken lesz az írásbelim három tárgyból, majd július 2-án a szóbelim a többiből. Ám, az írás és a szavalás mellett vizsgafilmet is kell kreálnunk, méghozzá irodalmi valamint technikai forgatókönyvvel, promóciós ismertetővel és forgalmazási tervvel. Pont úgy, ahogy a nagyok szokták. Pöcsölős, és rohadtul fárasztó de hé...a filmkészítésnek is vannak kevésbé izgalmas szakaszai.
Hosszú újrakezdések és tologatások után végre elkészült a filmem, mely a tőlem megszokott...nos...idióta felfogásban halad a stáblista felé.
Íme:

Hazaérvén húgom megkér, hogy rakjam ki a bejárati ajtó elé az általa kiszortírozott ruhákat. Ám a ruhák úgy döntenek, maradnak ahol vannak...

Szortírozás - vizsgafilm (Teleschola 2010) from Újváry Dénes on Vimeo.

Gondolom mindenki tudja kiről beszélek, ha azt mondom, hogy Freddy Krueger. Wes Craven legendás horror ikonjka, Robert Englund zseniális alakításában. A történet szerint Fred Krueger éli a sorozatgyilkosok mocskos életét. Elrabol lányokat, egy kicsit molesztálja őket, majd a házikészítésű penge kesztyűjével szépen kicsontozza a szoknyájukból a drágákat. Ezt unták meg a szülők, és öncélúan bosszút álltak. Rágyújtották Krugerre a házát, ám ő ördögi erőkkel szövetkezve a gyerekek (főleg a lányok) rémálmaiban tér vissza, és kezdi el kegyetlen játékát.

A film 7 részt ért meg, és egy alternatív epizódot, amit Freddy VS Jason-ra kereszteltek. Jó kis hent movie lett, a két horror ikon minden pozitívumával és blődségével. Ám ezt leszámítva csak az első 3 rész sorolható az igazi klasszikus horror kategóriába. Ezekben a részekben lehet érezni igazán, hogy az emberek rettegnek Freddytől, és inkább kivágják a saját szemhéjukat, csakhogy ne aludjanak el. Aztán a 3. részben felvetik ezt az „álom a te álmod, és azt csinálhatsz benne amit csak akarsz” dolgot. Magyarán ha te Superman akarsz lenni az álmodban, akkor Superman leszel. Ez így alapjáraton jó ötlet, de az Elm utca légkörében nem igazán állja meg a helyét (bár a 3. részben még kordában tudták tartani), és már-már paródisztikus jelleggel bír, ahogy ez a 4. 5. 6. részen meg is látszik. Az emberek nem rettegnek többé Freddytől, hanem kiröhögik és elkezdenek vele Mortal Kombatozni. Persze így is akad egy-két félelmetes rész, plusz az álmok továbbra is hátborzongatóak, de nem jó látni, hogy a retteget Freddyből, akinek a nevét is alig merték kimondani egy szinpadi bohócot csináltak, akitől csak akkor fossák össze magukat, ha már a gyomrukban a penge. A 7. részt azonban ismételten Craven rendezte, és próbált visszatérni a kezdeti félelemkeltéshez azzal, hogy az álom és valóság közti határokat akarta elhomályosítani a Nancyt alakító színésznő fián keresztül, csak sajna ez az összemosódás rohadt unalmas lett. Túl nagy hangsúlyt fektettet Nancy fiának belső küzdelmére, és nem hagyott teret Freddy megszületésére a való világba. Plusz Freddy kinézetét is kegyetéenül elbaszták. Látszik, hogy gumiálarc van Englundon, és az a ballonkabát rajta...ehh. Nem értem minek kellett belenyúlni a kinézetbe, jó volt az úgy, ahogy volt. De még így is, Englund alakítása félelmetessé tette a karaktert, és még a paródisztikus részekben is voltak olyan jelenetek, amiken rettegni lehetett. De ennél az új résznél, ez nem így van.

Az új Freddy nem az a Freddy, akit megismertünk. Az új Freddynek nincs stílusa, nincs egyénisége, egy szánalmas faszkalap. A régi Freddy játszott az áldozataival, szó szerint kiröhögte őket, és élvezte, hogy rettegnek tőle. De ez az új Freddy nem ilyen. Játék gyanánt a múltban vájkál, és fájdalmasan hosszú valamint gagyi monológok társaságában mutogat Nancy-ra, hogy miatta az ami. Nem más ő, mint egy bosszúszomjas, összeráncolt homlokkal hümmögő pulcsis idióta, aki néha megereszt egy sátáni kacajt, és elsüt egy-két szar poént. Igaz, a régi Freddy is poénkodott, sőt néha vihogott, de mint mondottam, ő azt azért csinálta, mert játszott az áldozataival, de ez az új Freddy így akarja elhitetni, hogy mekkora badd-ass mother fucker. Csak sajna nem jött össze neki. Az pedig, hogy ismerteti áldozatával, mennyire fog fájni amit vele tesz, már a 10-20 évvel ezelőtti horrorokban is gagyi volt. Rohadtul nem áll jól Freddynek ez a komoly stílus.

Pár jelenetet ugyan átvettek az első három részből (főleg az elsőből) de átírva, lerövidítve, megcsonkítva, lebutítva. Próbálták a klasszikus Freddy kézmozgásokat is alkalmazni, de csak egyet erőltetnek, és a legtöbb esetben inkább röhejesnek hat, semmit stílusosnak, mint a régi részekben. Englund ezerszer jobban bánt a pengével, és úgy önmagával a karakterrel. Jackie Earle Haley jó színész, de Freddyként megbukott.

Szóval összességében nálam elhasalt a Nightmare on Elm Street remake, egyedül a rémálom átfedések, és maga az álmok megjelenítése tetszett, de ez is kevés volt ahhoz, hogy elégedetten bólogassak a stáblista alatt.

4/10

Életem talán legmeghatározóbb játéka volt, és az a mai napig a Prince of Persia: The Sands of Time trilógia (The Sands of Time, Warrior Within, The Two Thrones). Éveken keresztül ment a pletyka, hogy jön a filmváltozat, de csak nem jött. Ám tavaly végre megérkezett a bejelentés, Bruckheimer papa, aki a játékok producere is, elkészíti a filmet. Mondanom se kell, hogy milyen szinten elkezdett verni a szívem, de Bruckheimer neve lenyugtatott. Viszont a főszereplő…Jake Gyllenhaal…remek színész, ehhez kétség nem fér, de mint Persia Hercege? Hát nem tudom…döntse el mindenki maga.

Ami nem tetszik a trailerben, hogy nem csak a Sand of Time része koncentrálnak, hanem a többi részből is belevesznek jeleneteket, pillanatokat (elég ha megnézzük a Herceg ruháját, ami a második részből, azaz a Warrior Withinből van), aminek rohadtul nem látom értelmét. Simán van annyira izgalmas és fordulatos sztorija a Sands of Timenak, hogy ne kelljen keverni a többi két résszel. Mert ha egy film lesz csak, akkor ok, aláírom, jó ötlet. De nem hiszem, hogy Bruckheimerék egy részben gondolkozik, szóval ezekkel az apróságokkal nem vagyok kibékülve, de az előzetes ügyesen össze van rakva az tény. Reméljük, hogy egy Star Trek szintű blockbuster-szórakozás sül ki belőle, nem pedig egy olyan üres látványorgia, mint a Wanted, vagy egy idegesítően idétlen movie, mint a Transformers második része. Fanként tuti olyan kritikusan fogom nézni a filmet, mint még soha semmit. De megelőlegezek neki egy áment a végleges sikerre.

Aki ismer tudja, hogy nálam David Fincher a példakép, a mester az ISTEN! A Pánikszoba kivételével, az összes filmje 100%-ig zseniális. A Pánikszoba se rossz, de közel sem tökéletes. És most itt van ez a Christopher Nolan, aki már a Batman Beginsel megmutatta, hogy félisten féle, majd a Sötét Lovaggal erre rá is erősített. Nem akkora mester, mint Fincher, de közelít. Íme a bizonyíték:

Az Ananász az avaron sorozat második része. Ebben az epizódban már szerepet is kaptam, méghozzá az operatőr személyében, aki a végén fel is háborodik. Have fun:-)

Kedves barátom és fórumtársam sorozatának első része ez, mely az angol The Office sorozat stílusát képviseli. Aki ismeri az imént említett alkotást, az tudja, hogy mire számíthat az atmoszféra, a hangulat és a poénok terén. Szerény véleményem szerint remek lett a pilot (pilot, az meg mi a pöcs?) és ha a pletykák igazak, hamarosan jön a második epizód...melyben egy apró szerepet is kaptam.:-)

Unsolved from Újváry Dénes on Vimeo.

22-én indul Wimbledon, ahol Rafael Nadal tavaly letaszította a trónról az ötszörös győztes Roger Federert. Ezzel nem született meg a rakord, amikor is hatszoros bejnok lehetett volna valaki a legrangosabb füves tornán. Az akkor még világelső svájci összeomlott és ahogy sejteni lehetett, év végére elvesztette a világelsőségét, amit négy és fél éven keresztül birtokolt. Mindenki temette, hogy ennyi volt számára és amíg Rafael Nadal teniszütőt ragad, addig Federer nem nyer több Grand Slamot. Ez az év elején beigazolódni látszott, ugyanis az év első Grand Slamjén, nevezetesen az Austral Open-en, Federer csapott össze Nadallal, és a spanyol jött ki győztesen. Így Federer már sehol nem volt uralkodó spanyollal szemben, hiszen a fűves borítás után, kemény pályán is kikapott Nadaltól egy Grand Slam döntőben. Ám a rajongók bíztak a svájci mesterben, ahogy ő is magában. Elérkezett a slak szezon, ahol Federer egy Madridi tornán győzte le Rafael Nadalt, ami azért szenzáció, mert a Spanyolt salakon szinte lehetetlenség megverni. Ez önbizalmat adott Federenek a Roland Garrosra, ahol hatalmas meglepetés történt. A négyszeres győztest az a Soderling győzte le, aki még sohasem jutott túl a máodik fordulón. Ám most kiverte a címvédő spanyolt és a döntőig menetelt, ahol nem más volt az ellenfele, mint Roger Federer! ÉS IGEN, ROGER MESTER FEDERE MEGYNERTE ÉLETÉBEN ELŐSZÖR A ROLAND GARROST ÉS AGGASSI UTÁN Ő AZ ELSŐ FÉRFI TENISZEZŐ, AKINEK MIND A NÉGY GRAND SLAM TRÓFEA MEGVAN! Fantasztikus teljesítmény, hiszen összességében ez volt a svájci mester 14. Garnd Slam trófeája és ezzel beérte a korábbi nagy bajnok, Pete Sampras rekordját. A mostani Wimbledonon pedig megvan az esélye, hogy egyeduralkodóként, 15 Grand Salm győzelemmel álljon a világ tetején.

Így, míg kiderül, hogy mi is fog történni a legrangosabb füves tornán, íme egy videó a mesterről. Bár nem Wimbledon és nem is egy Nadal elleni meccs összefoglalója ez, de a svájci zsenialitását tökéletesen megmutatja:

Bár a film már lassan egy éves lesz, de trailer csak a héten készült hozzá. Sebaj, jobb később, mint soha.;-)

Pár éve volt egy lány, akiért igazán odavoltam. Megvolt nála az esélyem, de nem használtam ki. Egy ideig minden este csak feküdtem az ágyamban, és azon gondolkodtam, hogy hiba volt-e. Hogy vajon...valaha is el tudom-e felejteni. És most már arra is alig emlékszem, hogy hogyan nézett ki.  Mármint, az arca még mindig előttem van de…ő már elment. És soha nem jön vissza.

Szóval...azt kérded, 3 év elég-e a felejtéshez? Igen. Teljes mértékben.

A szerelmet nem lehet szavakkal kifejezni, hiszen több ezer szó létezik, de igaz szerelemből csak egy. Ez az, amire vágyom…ez az, ami miatt olyan érzések kavarognak bennem, hogy néha aludni se tudok. Éjszakákon át azon töprengek, hogy vajon milyen lehet a kölcsönös vonzalom? A kölcsönös odaadás az, amit úgy hívnak, hogy a nagybetűs szerelem. Nos, remélem egyszer nekem is megadatik, hogy átéljem mindezt és az ez iránti vágyaim kivetülése lesz ez a sorozat. Néhol valós néhol kitalált történésekkel, de ami mindegyik részben közös és valós, azaz érzések tömkelege.

Ez most kicsit nyálasra sikerült de hé...a szerelem már csak ilyen.

Eltelt pár nap.

Nem fogom hagyni, hogy a depresszióm és a gyengeségem miatt elveszítsek két olyan embert, akik fontosak a számomra. Egy embert, akit általános iskola óta ismerek és bár sosem voltunk barátok, de úgy gondolom…az évek alatt ez megváltozott. A másik személy pedig…nos…ezt a lányt még csak pár hónapja ismerem, de rövid időn belül fontos lett a számomra és nem akarom a kapcsolatunkat a feledés homályába hajítani. Nem…fontosabbak nekem annál semmint, hogy a szobámban ülve azon töprengjek, hogy-hogy lehetek ekkora lúzer, ilyen szerencsétlen barom, akinek sosem úgy alakulnak a dolgai, ahogy kellene.

Ebbe a barátságba kapaszkodva összefogom szedni magam, és már most jobban vagyok, valamint pozitívabban állok mindenhez, mint pár napja, de azért ismervén magamat…még jó darabig nem tudok teljes mértékben önmagam lenni. De a legfontosabb, hogy ennek nem a barátság lesz az ára. Ennél fontosabb pedig jelenleg nincs az életemben.

De ahogy az lenni szokott, nem hallgattam a hangra és hagytam, hogy a szívem diktálja az ütemet és bármennyire is akartam küzdeni ellene…bármennyire is tudtam, hogy az eszemre kéne hallgatnom, nem tettem. Nem tettem és megint ott vagyok, ahol lenni szoktam. A gödör legalján, valahol a béka segge alatt mérföldekkel. Higgyétek el nekem, rengeteg hely van ott, de újból találkozni a régmúlt sebeivel, az ismerős érzés szavacskák tömkelegével…nem túl kellemes dolog. Az érzések, melyek hetek óta kavarognak bennem felszínre törtek, de azt kívánom…bár meg se születtek volna. Bár maradtak volna ott, ahol senkinek nem okoznak fájdalmat, ahol senki nem tudja meg, hogy létezik.

Kegyetlen dolog az élet, de megtanultam egy alapigazságot. Szeretni a szívvel kell, de az ésszel érdemes.

Az igazat megvallva, órákon át tudnám ecsetelni, hogy most min megyek keresztül, de úgy gondolom…felesleges bármit írnom. Felesleges kínoznom saját magamat, így egy Alan Ball idézettel megpróbálom…lezárni magamban a dolgot. Remélem menni fog, mivel sokat jelentene, ha újból a régi önmagamat adhatnám.

 „Azt hiszem, igen pipa lehetnék amiatt, ami velem történt, de nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet, és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész, és nem érzek mást, csak hálát a hülye kis életem minden egyes percéért. Biztos fogalmatok sincs róla, miről beszélek. De ne féljetek. Egy nap majd megtudjátok.”

Egyszerű, sablonos válasz: nem tudom.

Az igazat megvallva megint beleestem a saját hibámba, miszerint túl hamar túl sok érzelmet fektettem a dologba és…bár lehet, hogy ez nem is hiba. Lehet, ez így a természetes csak mivel nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem, ezért hibának érzem. Nem tudom…megint csak azt kell mondanom, hogy nem tudom. Annyi minden kavarog most bennem, hogyha csak egy része felszínre törne, akkor ez a március 15-e nem mindenki számára lenne ünnepnap.  Sokan nem értik, hogy most miről beszélek, de szerintem aki érzett már hasonlót, nem akaródzik neki a magyarázat kikövetelése.

A kérdés tehát még mindig ugyan az: jöttem, láttam…na, de visszamennék? Nincs azaz isten. Nincs azaz isten, hogy ezt a két és fél hónapot visszaadjam az ismeretlenség homályának, pedig lehet, hogy könnyítene a lelkemen, és a szívem se verne olyan hevesen (jé, egy rím). Az igazat megvallva, a lány akit megismertem, maga a nagybetűs szépség. Találkozásunk előtt pont azon tanakodtam, hogyha ki kéne fejtenem pár mondatban a szépséget, mint megfoghatatlan víziót, akkor tuti belebuknék, hiszen a szépség ritkaság lett. Ritkaság, melyet az emberek nem vesznek észre, de ha mégis, elsiklanak felette ahelyett, hogy megállnának és gyönyörködnének, amíg lehet. Ám aztán eljött a nap, amikor a lány ott állt előttem. A lány, aki olyan érzéseket ébresztett bennem, amiről azt hittem, már nem is létezik. Az igazság az, hogy még mindig nem tudom szavakkal kifejezni a szépséget magát, de ami biztos, hogyha példát kéne mondanom rá, akkor a lány neve eszembe jutna.

A stílusa, az élethez való hozzáállása volt az, aminek köszönhetően nem ragadtunk le a szokásos „szia, hogy vagy, jól, ok én is” sablonmondatoknál, hanem akár órákat is tudtunk beszélni egy bizonyos témáról. Van humorérzéke, vevő a perverzebb poénokra, kifinomult érzékkel oltja be az embert, de úgy, hogy utána még te érzed magad rosszul, és emellett a bókokat is helyén kezeli, ami minden lánynak jól esik. Kapcsolatunkra elég hamar ráilleszthető volt a barátság, és ennek köszönhetően nem is tudtam igazán, hogy mi az, amit valójában érzek. Egy szoros barátság kiváltotta vonzalom? Vagy több annál? Esetleg a legnagyobb szint, amit szerelemnek neveznek? Nos, hallottam én már a szerelemről, de eddigi életem során ez nekem egy egyirányú utcatábla volt így féltem szabadjára engedni az érzéseimet, és inkább a bizonytalanság ködébe burkolózva vártam, hogy a szívem mit diktál. A szívem, pedig egyre hevesebben és hevesebben vert, amit ha kivágtam volna és kirakok az asztalra, tuti pofánver és elküld a picsába, hogy „ne küzdj ellene, mutasd meg, mekkora erőd van.” Erőm az van, na de itt felmerül egy újabb kérdés…vajon a lány osztozna velem ebben az erőben? Ha megmutatnám neki, hogy a szívem miként és miket sugdos a fülembe nap, mint nap, mi történne? Ellökné magától, vagy elfelejthetnénk végre azt a francos egyirányú táblát, és nekimehetnénk egy hosszabb útnak, ahol nincs akadály? Nos…az igazság az…hogy ez itt az igazi kérdés. A leglényegesebb, legfontosabb kérdés melyre két válasz van ugyan, de csak egy tenne boldoggá. Csak egy válasz van, amitől én lennék a legboldogabb ember a világon. Viszont félek annyira a választól, hogy…szóval…félek. Talán még sosem féltem ennyire semmitől. Úgyhogy újból átgondolva az egész dolgot azt, ami miatt leírtam, amit leírtam…jöttem, láttam, visszamennék?

Egyszerű, sablonos válasz: nem tudom.

Számomra az év legtúlértékeltebb filmje a Gettó Milliomost volt, amit ki is tömtek rendesen szobrokkal, és ez engem idegesít és felháborít. Szeretem ugyan Boylet, de ez a filmje nem azt adta, amit az előzetes kritikai illetve nézői dicsőítések után vártam. Csalódtam, de sebaj…ami történt megtörtént, nem lehet változtatni rajta. Kedvencem, David Fincher filmjét is jutalmaztak pár kitüntetéssel, és mindet meg is érdemelte, de többet kellett volna…sokkal többet. Itt pedig meg kell említenem Brad Pittet, és Mickey Rourke-t, akik zseniálisak voltak a szerepükben, és Benjamin Button mániám ide vagy oda, Rourkenak kellett volna nyerni. De ha már nem ő, akkor Pitt. Na de Sean Penn? Hatalmas színész, na de ekkorát játszott volna? Nem hiszem.  Számomra az este legnagyobb csalódása, pedig nehezen nyeltem le, a legjobb film és rendező díjat is.  

Voltak azért örömteli pillanatok, hiszen Heath Ledger megkapta a neki járó kitüntetést, mely egyértelmű volt már azután, hogy nyilvánosságra hozták a jelöltek listáját. Mégis, az ember remegő szívvel nézte végig azt a pár percet, amíg felolvasták a jelölteket és kinyitották a borítékot. A közönség könnyes szemmel kiadott tapsa és együttérzése, pedig az este legcsodálatosabb és legmeghatóbb pillanata volt. Plusz számomra külön öröm volt még, hogy a 6. jelölését végre szoborra váltotta Winslett kisasszony.

Nem is tudok mást mondani, hiszen nem vagyok 100%-ban elégedett az estével, mert bár szoros mezőny volt ugyan, de érzésem szerint nem minden kategóriában az nyert, akinek kellett volna. Talán majd jövőre. Íme a díjazottak:  

Legjobb film

Slumdog Millionaire


Legjobb rendezés

Danny Boyle - Slumdog Millionaire
 
 
Legjobb férfi főszereplő

Sean Penn - Milk
 

Legjobb férfi mellékszereplő

Heath Ledger – The Dark Knight
 

Legjobb női főszereplő

Kate Winslet - The Reader


Legjobb női mellékszereplő

Penelope Cruz - Vicky Cristina Barcelona
 

Legjobb eredeti forgatókönyv

Milk
 

Legjobb adaptált forgatóköny

Slumdog Millionaire

Legjobb művészeti rendezés

The Curious Case of Benjamin Button
 

Legjobb fényképezés

Slumdog Millionaire


Legjob kosztümök

The Duchess
 

Legjobb vágás

Slumdog Millionaire


Legjobb maszk

The Curious Case of Benjamin Button
 

Legjobb eredeti filmzene

Slumdog Millionaire - A.R. Rahman
 

Legjobb hangvágás

The Dark Knight
 

Legjobb hangkeverés

Slumdog Millionaire
 

Legjobb vizuális effektusok

The Curious Case of Benjamin Button 

Rajzfilm

Wall-E  

10/10

Akárhányszor meghallgatom ezt a számot, görcsbe rándul a szívem és rájövök, hogy hiányzik valami az életemből. Csak nem tudom, hogy mi....

2003-ban az Ubisoftos srácok úgy döntöttek, hogy feltámasztják Perzsia hercegét, melynek első 3D-s kiadása csúfosan megbukott. Nem is nyúltak mellé, a Sands of Time trilógia (The Sands of Time, Warrior Within, The Two Thrones) elsöprő sikert aratott mind a játékosok, mind a kritikusok szemében (plusz mind a három rész több helyen is bezsebelte az "év kalandjátéka" díjat). Szép grafika, egyedi játékmenet, látványos harcok, szemkápráztató mozgások és gyönyörű zene, mely a Herceg történetét végigkísérte. Ám 2005-ben lezárult egy fejezet, amely viszont rengeteg potenciált tartalmazott még magában, így 2008-ban új kaland vette kezdetét. Teljesen új koncepció, új környezet, megérkezett Perzsia hercege... alcím nélkül.

Az új trilógia (merthogy a pletykák szerint most is három részben gondolkodnak) sem történetben, sem pedig karakterekben nem köthető össze az előzővel, sőt! Igazából az se derül ki, hogy főhősünk Perzsia hercege. A kezdő képsorokban hercegünk éppen eltűnt szamara után kutat, akit a fanatikusok kedvéért Farahnak neveztek el (hatalmas lol). Ám, ahogy a nagykönyvben meg van írva, semmi sem úgy alakul, ahogy kéne. A szamár nem lesz meg, de a baj egyre közelebb ér. Hercegünk ugyanis belebotlik a szépséges Elikába, aki éppen menekül. Menekül, méghozzá a sötét erők katonái elől. Hercegünk, mivel egy daliás lovag, a szépséges hölgy után ered és megvédi tűztől-víztől... Bár elég hamar kiderül, hogy erre nincs is szükség. Elika ugyanis egy különleges varázsképességekkel ellátott hölgyemény, aki lelkiismeretet nem ismervén csap le mindenkire, aki közé és szeretett hazája, Ahura közé áll. Márpedig a sötétség istene, Ahriman pont erre készül. Éveken át tartó mesterkedése meghozta gyümölcsét, Ormazd, a fény istene elbukott, és egész Ahura népére romlás borult. A mi feladatunk lesz, hogy Elika segítségével visszahozzuk a fényt a városba, helyreállítva ezzel az egyensúlyt és a békét. Igen ám, de ez nem lesz olyan egyszerű. Ahhoz, hogy helyreálljon a rend, a város minden terülten meg kell szüntetni a sötétséget. Ahura városa a következő négy fő helyszínből áll: City of Light, Royal Palace, The Vole, Ruined Citadel.

Mind a négy helyszínen a fény kell, hogy uralkodjon, ám ennek érdekében akadályokat és ellenfeleket kell letudnunk. Elszórva, néhány terülten felbukkanhatnak csatlósok, de ezek nem jelentenek akkora kihívást, mint az a seregnyi harcos, akikkel az előző részekben küzdöttünk. A pálya végén azonban tiszteletét teszi a "romlás" maga, mely minden területen más és más formában próbál véget vetni életünknek. Ő az úgynevezett "fő boss", aki nemcsak, hogy erős, de tanulékony is, hiszen a játék előrehaladtával egyre trükkösebb és gyorsabb lesz. Minden fő helyszínen négy alkalommal kell megküzdeni a főellenségel, majd ezután megnyílik az úgynevezett "fekete kapu", amikor is egy utolsó, végleges leszámolásra indulunk, ám ekkor már egy sokkal keményebb, felspannoltabb boss vár minket. Megfelelő harci kombóval könnyedén bealázható, de erről később. Beszéljünk inkább a játékmenetről, ami sokat változott, de nem annyit, hogy a PoP fanokat ne fogja el a hév.

A Herceg mozgása jelentősen javult. Gyorsabb, ritmusosabb és vagányabb, mint az előző trilógiánál. A vagányabb stílushoz ha nem is teljesen új irányítás, de pár új funkció párosul, ám ahogy az eddigi részeknél is, itt is tökéletes a billentyűzetes elosztás. Az előrehaladás érdekében összesen nagyjából három funkciót fogunk használni. Ilyen az ugrással vegyített falon futás, a kapaszkodásos mászás és a segítség. Elika ugyanis előszeretettel rásegít az ugrásainkra, ha a cél távolabb van a kelleténél. Viszont nemcsak az ügyességi feladatoknál lesz segítségünkre, hanem a harcnál is megkönnyíti a dolgunkat, sőt, néha nem is tudunk boldogulni nélküle. A harcoknál a mi erőnket és fegyverhasználatunkat tudjuk keverni Elika varázserejével, amiket ha jól kombinálunk, egész nagy sebzésekre leszünk képesek. Ám, ahogy a videókban is látni lehetett, ezek a harcok nem olyanok, mint az előző részekben. Sokkal inkább egy Guitar Hero-féle reflex gombnyomogatás, ami a játék vége felé már nem jelent nagy kihívást. Sokaknak talán éppen ezért lesz túl egyszerű, már-már nevetségesen könnyű a játék, mert bár ügyességi és logikai részek vannak bőven, de a harcok hiánya elveszi a kihívás faktort. Egyeseknek akár unalmas is lehet a hosszú távú ugrálás, harc nélkül.

Az ügyességi részekre kitérve meg kell még említeni, hogy a történet előrehaladtával egyre több akadály és démoni massza állja el az utunkat, mely vagy csápjaival nyúl utánunk, vagy Venomszerűen rámászik testünkre és ontja ki életünket. Illetve ontaná, ha Elika nem avatkozna mindig közbe, és ez szintén egy újítás. Halál esetén ugyanis nem a töltőképernyőt kell bámulnunk, hanem Elika az utolsó pillanatban utánunk nyúl, majd visszadob minket az adott pályaszakasz elejére. Elvileg ez a funkció az idő-visszatekerést is helyettesíti, de őszintén megvallva, nekem néha hiányzott az effekt. Viszont ennek köszönhetően lehetetlenség meghalni, de a "francba, kezdhetek neki újból" érzés továbbra is megmarad. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha nem rendelkezünk az idő tőrével, akkor mi az az extra, amitől vagány hercegek vagyunk? Nos, Elika szépsége és ereje már önmagában elég céljaink beteljesítésére, ám hercegünk karján helyet foglal még egy karmokkal díszített kesztyű, ami néhány képen kísértetiesen hasonlít Freddy papa karmaihoz, csak mint tudjuk, ő másra használta mint amire nekünk kell. Igazából akkora extra képessége nincs, mint az idő tőrének, de a plafonon való mászást, illetve a falon való lecsúszást megkönnyíti. Plusz a boss fightoknál jó néhány pofont is lezúzhatunk velük.

Ami még újítás a régi részekhez képest, hogy az Assasin’s Creedhez hasonlóan te magad döntheted el, hogy merre haladsz. Megtervezheted a saját utadat, melyhez egy térkép lesz a segítségedre. E térképen jól láthatóak Ahura városának felszabadításra váró és felszabadított területei. Viszont a négy fő helyszínt külön-külön meg kell nyitni, ehhez pedig Elika erejére van szükségünk. Ő az erejét a fényből nyeri, és ha nincs fény, nincs új helyszín. Így, egy-egy terület "felszabadítása" után az adott pályaszakaszokon "fénygömbök" jelennek meg, amelyeket összeszedve növeljük Elika erejét, és ezzel lehetővé tesszük, hogy újabb helyszínek váljanak elérhetővé. Minden új helyszín megnyitásával tanulunk egy különleges képességet is, amit Elika segítségével tudunk alkalmazni. Ezek az úgynevezett "gyorsabban, nagyobb távot" képességek, amelyek különféle fénykitüremkedésekként vannak jelen a játékban. Van zöldben pompázó kitüremkedés, mely a hosszú távú falon futást teszi lehetővé (Breath of Ormazd). Találkozunk sárgával, melynek segítségével repülni tudunk (Wings of Ormazd). Fellelhető kék, melyekkel mágnesként vonzódunk a továbbhaladás iránya felé (Hand of Ormazd), és végül van a piros kitüremkedés, mely a hatalmas ugrásokra ösztönzi karakterünket. Ezek olyan látványos képsorokat tárnak elénk, hogy az embernek elakad a lélegzete.

Apropó látvány. A grafikus megjelenítés is teljesen új koncepciót kapott, az Assasin’s Creed motorjára ugyanis ráhúztak egy cell-shading szűrőt, amitől képregényszerű lesz az egész, de ez nem megy a látvány rovására, sőt. Talán az egyik legszebb játék lett az új Prince of Persia, amivel valaha játszottam. Maga a technika nem forradalmi újítás, de a PoP-történelemben mindenképpen az.

Galád ember lennék, ha nem tennék említést a zenéről és a hangokról. A zenei rész a Prince of Persia sorozat talán legszebb dallamaival kecsegtet, mely természetesen tökéletesen alkalmazkodik a játék hangulatához, ritmusához. A hangok pedig hozzák a szokásos formájukat: ugrálásoknál megvannak az erőfeszítés okozta nyögések, a harcoknál már-már rémisztően dübörögnek a fegyverek, a varázslásnál pedig a misztikus hangeffekteké a szerep, melyek segítő szavakkal párosulnak a jobb és hatékonyabb támadás érdekében. A szereplők hangját amúgy nagyon eltaláltak, Elika és a herceg között zajló párbeszédek hihetetlen hangulatosak lettek, amit a herceg szellemes poénjai, szóviccei és bókjai koronáznak meg. Ezeket Elika a kaland elején még furcsállja ugyan, de a végére korhatárosan izzani kezd főhőseink közt a levegő. Elikával egyébként az átkötő videókon kívül is tudunk társalogni, amihez külön funkciógombot adtak a fejlesztők. Az igazat megvallva nincs nagy jelentősége, de ha többet akarunk megtudni Ahura városáról, Ahrimanról, Ormazdról vagy esetleg főhőseinkről, akkor érdemes egy-egy kaland előtt vagy után csevegni picit.

A történeti csattanókba, fordulópontokba nem akarok belemenni, de azt kell, hogy mondjam, a Ubisoftos srácok megint nem nyúltak mellé, hiszen mertek újítani, és ennek köszönhetően nem egy rókabőrt kaptunk, hanem egy teljesen új koncepciót, melynek következő részei talán még tökéletesebbek lesznek.  

Hangok: 9

Játszhatóság: 9

Hangulat: 9  

ÖSSZESEN: 9  

Pozitívumok: 

Gyönyörű grafika

Pazar újítások

Kellemes zene

Remek szinkronhangok

PoP érzés

Harcok hiánya

Gyakorlott Prince of Persia játékosoknak túl könnyű

A levegő amit veszel, ugyan az, amit a többi ember is belélegez, csak mindenki másként hasznosítja. Mindenkinek más és más gondolatok futnak át az agyán, miközben kilélegzik az imént még friss sugallatot. Ezt nevezik az élet egyszerű, hétköznapi körforgásának. Ám ha ebbe a körforgásba beleavatkozik a sors, akkor minden megváltozik. Vágyhatunk ugyan arra, érezhetünk ugyan úgy, ha a sors úgy akarja, megváltozik minden. Hiába szoktuk meg az eddigi életünket, hiába éltünk szabályok szerint…ha a sors úgy akarja, viccesen vagy kegyetlenül, de közbeszól. Megváltozik tőle minden. Nem nagyon, csak egy kicsit. Pont annyira, hogy rájöjjünk az, amire egész életünkben vágytunk, amiért újból és újból levegőt vettünk, végig ott volt a szemünk előtt. Csak túlságosan féltünk attól, hogy bekövetkezik, és ezért nem vettük észre.

Kezdeném azzal, hogy nagy kő esett le a szívemről, amikor megtudtam, hogy nem Albert „fasszopó” Gyöngyike közvetíti az idei gálát. Tavaly elég rendesen felbaszta az agyamat. Nemcsak az igénytelen viselkedésével de különben is…ki a faszom ez? Egy elvonóról szabadult picsa, aki azt hiszi, hogy ha ír egy könyvet a drog meg alkohol problémáiról (meg ismert magyar emberekkel eltöltött éjszakáiról) akkor ő már valaki. Pfffff…egy szánalmas hulladékribancadék, akit bele kéne fojtani az első pocsolyába! Persze azért a Balázs Panna is benyögött egy-két ökörséget, (de ő legalább nem egy elvonoról szabadúlt hulladékember) minthogy Cate Blanchetnek ezidáig csupán egy Oscar díja van, holott köztudott, hogy kettő. Ezt ha egy reggeli műsorban süti el akkor legyintek egyet és azt mondsom, hogy tudatlan szegény, na de egy Oscar átadáson? Kicsit ciki. Plussz a férfi partnere (sosem fogom megtanúlni a nevét) kb. hatszor hangoztatta az este folyamán, hogy "nyolcadik Oscar gála" de sebaj...ezt sosem fogják megtanúlni, amit egyébként nem is értek. Tavaly a 75.-től kezdve egésszen a 77.-ig mindenféle díjátadóról hallhattunk, csak a 79. nem hangzott el pedighátugyena. Plussz a legnagyobb röhej az egészben, hogy ezeket akkor sütik el a kommentárok amikor 72-es betűmérettel ki van írva a képernyőre, hogy hányadik Oscar gála van. De különben is...ha közvetítek valamit akkor alap követelmény, hogy tudjam mit és nem beszéljek hülyeségeket. Ha egyszer elbaszom ok, de, hogy egész este bénázok az nem cool!!! Mindezek után essen pár szó a gáláról is... 
...Újat nem tudott mutatni sőt. Nekem kimondottan unalmas volt. Persze a visszaemlékezések (régi Oscar díjas színészek, rendezők stb.) poén volt de vontatottá tette az egészet. A díjazottak pedig…megérdemelten nyertek. Nem voltak bődületesen rossz döntések se hatalmas meglepetések. Bár az, hogy a The Bourne Ultimatum három, megismétlem HÁROM Oscart is nyert (vágás, hangvágás és hangkeverés) az azért nem kis szó, főleg úgy, hogy egy akció filmről beszélünk. Egyedül a vizuális effekt nyertesét tartottam röhejesnek. Az Arany Iránytű. Látványos meg minden DE KÖZEL SEM ÉRI EL A TRANSFORMERS VAGY A KARIB-TENGER KALÓZAI – A VILÁG VÉGÉN LÁTVÁNYVILÁGÁT! De sebaj…mivel ez volt az egyetlen számomra érthetetlen döntés így hamar túl tettem magam rajta. Az idei gála egyértelmű nyertese a No Country for Old Men (Nem Vénnek Való Vidék) mely a rendezés, legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv mellett a legjobb mellékszereplői Oscart is elvihette, Javier Bardem jóvoltából. Nem kis teljesítményt nyújtott az ipse a pszihogyilkos szerepében. Az egyértelmű vesztes pedig a Vágy és Vezeklés (Atonement), mely a nyolc jelöléséből csak a legjobb zenének járó szobrocskát rakhatja a polcra…vagy a vitrinbe. Nem is értettem, hogy a rendezőt miért nem jelölték Oscarra. Nem mintha lett volna esélye a Coen fivérek ellen, de Joe Wright tisztességes munkát végzett, megérdemelte volna a jelölést. Persze sokan attól féltek, hogy a témája miatt (háborús-romantikus-drámácska) majd ezt az alkotást erőltetik és nem merik a No Country for Old Men-t kitömni díjakkal de végül nem így lett. Összességét tekintve rendben volt a ceremónia. Újat már sosem fog tudni mutatni de a megszokott unalmas stílusát nem veszítette el. Az unalmas jelzőhöz a forgatókönyvírók sztrákját is meg lehetne említeni de mivel az Oscar a sztrájk folytatása ellenére is megtartatott volna így...ez csak egy amolyan kis kapu lehet a csodálkozásra érkező válaszokban. Jövőreveletekugyanitt.

A 2008-as Oscar gála győztesei:

Rendező: Joel és Ethan Coen (No Country for Old Men)
Film: No Country for Old Men (Joel és Ethan Coen)
Férfi főszereplő: Daniel-Day Lewis (Vérző Olaj)
Női főszereplő: Marion Catillard (Piaf)
Férfi mellékszereplő: Javier Bardem (No Country for Old Men)
Női mellékszereplő: Tilda Swinton (Michael Clayton)
Vágás: Bourne Ultimatum
Operatőr: Vérző Olaj (Robert Elswitt)
Forgatókönyv: Juno
Adaptált forgatókönyv: No Country for Old Men
Rajzfilm: L'ecsó
Vizuális effekt: Az Arany Iránytű
Hangvágás: The Bourne Ultimatum
Hangkeverés: The Bourne Ultimatum
Díszlet: Sweeney Todd
Jelmez: Elizabeth - Az Aranykor
Filmzene: Vágy és Vezeklés (Dario Marianelli)
Dokumentumfilm: Taxi ti the Dark Side
Maszk: Piaf

Sokat agyaltam, hogy ha film készül a Kane & Lynchből, akkor ki játszahtná Kane szerepét. Aztán elolvastam az előzetes terveket és felmerült Billy Bob Thorton neve...nem is lenne rossz választás. 
 

Lynch szerepére Bruce Willist tippelték vagy szeretnék de szerintem a Szemtől-Szemben színésze, Kevin Gage sokkal jobb választás lenne. A hülye is látja, hogy a csávó kiköpött Lynch.

Mondjuk Kevin Gage esetében olyat is olvastam, hogy Lynch karakterét egy az egyben róla mintázták, ami nem is hülyeség. Hiszen a Szemtől-Szemben filmben a csávónak van egy olyan jelenete, amikor kezd bekattani és annak ellenére, hogy rászólnak ő kinyír egy zsarut. Meg egy prostit is amolyan "pszihopata vagyok" felvezetéssel tesz el lábalól. Persze ettől még kacsa is lehet, de mivel a játék bizonyos elemeiben a Szemtől-Szemben köszön vissza, vagyhogy úgy mondjam "a készítők a film előtt tisztelegnek" bizonyos jelenetekkel, (bankrablás utáni lövöldözés és menekülés valamint a ReTomoto pálya második fele, amikor egy seregnyi rendőr társaságában kell kitőrni és elmenekülni egy épületből) semmi sem lehetetlen. De egy másik Michael Mann film jelenete is visszaköszön, méghozzá a Collateral dicsós-lövöldözős képsorai, mely egy az egyben megtalálható a Kane & Lynchben.  

Kiváncsian várom a filmet...vajon képes lesz e magtartani a hangulatot. Az persze egyértelmű, hogy mindent nem tuszkólhatnak bele a filmváltozatba (bár egy két és fél órás moviban talán) de szerintem a játék első felét, amiben még városokban kaszálnak a szereplők, MEG KELL TARTANI és majd a háborús-övezetes résztől lehet kihagyni, vagdosni vagy esetleg pár perces jelenetek erejéig belepillantani a dolgokba. Meg remélem kap egy normális rendezőt, mert ha meghallom Uwe Boll nevét akkor atomot küldök az Eidos és az Io-Interactive székhelyére.

SIRALOMHÁZ ÁTSZÁLLÍTÁSI AKTA:
ADAM MARCUS, ALIAS "KANE"

VEZETÉKNÉV: Marcus
KERESZTNÉVL: Adam
ALIAS: Kane
NEMZETISÉG: Brit
SZÜLETÉSI IDŐ: 1969. augusztus 27
NEM: Férfi
SZEMSZÍN: Kék
MAGASSÁG: 180 cm
ISMERTETŐ JELEK: Egy jellegzetes forradás, mely a jobb szemén fut keresztül.

Bűntörténet, az elítélés oka:
Adam "Kane" Marcust bűnösnek találták 25 venezuleai állampolgár lemészárlásában. Halálra ítélték, a siralomházba szállítására vár.

Az esettel kapcsolatos megjegyzések:
Kane fia kétéves korában tragikus balesetben elhunyt, amikor apja szolgálati pisztolyával játszott. Felesége fia haláláért férjét okolta, ezért elhagyta.
Kane lánya ekkor öt éves volt, azóta nem találkoztak.
Pár évvel később Kane a világ legjelentősebb zsoldosalakulata a The7 tagja lett. Kötelékükben a világ legneuralgikusabb pontjain harcolt hatalmas összegekért, ám egy venezuleai bevetés rosszul sült el:az akció 25 helybéli civil halálát okozta.
Kane volt a zsoldoscsapat egyetlen túlélője, és azt beszélik, jelentős zsákmánnyal távozott. Hogy mi okozta ezt a ballépést, arra kevés bizonyíték van. Kane-t nem sokkal az Egyesült Államokba való visszatérése után letartóztatták, bíróság elé állították, bűnösnek találták és halálra ítélték. A pénz soha nem került elő.

Kane on Kane:

SIRALOMHÁZ ÁTSZÁLLÍTÁSI AKTA:
JAMES SETH LYNCH

VEZETÉKNÉV: Lynch
KERESZTNÉV: James Seth
NEMZETISÉG: Amerikai
SZÜLETÉSI IDŐ: 1966. január 12
NEM: Férfi
SZEMSZÍN: Zöld
MAGASSÁG: 185 cm
ISMERTETŐ JELEK: Erős testalkat

Bűntörténet, az elítélés oka:
James Seth Lynchet bűnösnek találták felesége meggyilkolásában. Halálra ítélték, a siralomházba szállítására vár.

Az esettel kapcsolatos megjegyzések:
James Seth Lynchel a felesége meggyilkolása miatt rá kirótt halálos ítélet után interjú készült. Ennek során végig nyugodt volt, és kijelenette: csak ügyvédje tanácsára ismerte be bűnösségét, egyébként ártatlan. Lynch magát tökéletes férjnek állította be, de amikor rámutatták, hogy ez ellentmond mindazon bűnöknek, amelyek elkövetését beismerte, idegesen és erélyesen azt válaszolta, hogy mindent megadott feleségének, "beleértve esetenként egy-két verést is."
Lynch viselkedésében a skizofrénia összes általános jellemzője felismerhető. Azt tanácsoljuk, hogy Lynchet a börtön biztonsági személyzete és a többi elítéltre különösen veszélyes elemként kezeljék.

Lynch on Lynch:

Kane az átlagos polgár mindennapjait éli. Munkaközvetítéssel keresi a kenyerét, hogy a felesége, és két csöpp gyermekének megteremtse a napi betevőt. A családot ha nem is veti fel a pénz, nem panaszkodhatnak. Kane imádja mindkét kisfiát, ám egy végzetes napon az egyik megtalálja a fegyverét, és véletlenül közvetlen közelről agyonlövi magát. (Egyik) főhősünk élete itt vesz visszafordíthatatlan fordulatot. Kane, a lelkiismeret furdalástól meggyötörten hátrahagyva az őt hibáztató feleségét zsoldosnak áll, hogy esetleges halálával megvezekeljen.

Azonban az elszenderülés nem jön össze, ellenben a szakasz kimagasló katonája lesz, akire felfigyel a Hetek csoportja, akik azonnal belerángatják a rosszba, és kiváló bűnözőt faragnak belőle. Emberünk 13 évig szolgálja hűen a szervezetet, és stílusosan egy hatalmas akasztással szeretné befejezni a pályafutását. Igen ám, de hiba csúszik a gépezetbe, és az USA-ban a rend őrei Kane-en kívül mindenkit leterítenek az akció során. Kane-nek egyetlen választása marad, menekülnie kell a dollármilliókat érő gyémántokkal. Néhány hónap alatt azonban Venezuelában a nyomára bukkannak, és rendőrség elkapja a dúsgazdag úriembert, majd börtönbe vágja.
Itt jön a képbe Lynch, aki skizofréniában szenved, és felesége meggyilkolásáért Kane-nel (akit húsz ember kegyetlen meggyilkolásával vádolnak meg) együtt halálra ítélik. Mivel mindketten szeretik az életet, úgy döntenek, hogy megszöknek. A tervet sikeresen kivitelezik, ám még mielőtt eliszkolhatnának, támadás éri őket. Mint kiderül a Hetek társaságából négyen megúszták az amerikai kalandot, és az ökölnyi nagyságú gyémántot követelik, amit persze lefoglaltak a hivatalos szervek.

A Hetek csoportja ekkor alkut ajánl. Ha Kane pár hét alatt megszerzi azt a pénzt, amit a kővek érnek, meghagyják felesége, illetve gyermeke életét és csak őt nyírják ki. Kane nem tehet mást, elfogadja az ajánlatot, és Lynchel együtt az évszázad legdurvább lopássorozatát kezdik el.

Vélemény: [FRISSÍTÉS]

Az IO-Interactive neve egyet jelent a Hitman játékokkal melyekért én sosem rajongtam. Ezalatt nem azt kell érteni, hogy nem nyerték el a tetszésemet, csupán nem tudták azt a plusz-t nyújtani, ami miatt akár 10-szer egymás után végig viszem. Ennek ellenére rögtön felkeltette az érdeklődésemet a Kane & Lynch: Dead Men, pedig szinte semmit sem tudtam róla csak azt, hogy a Hitman kreátorai alkották meg. Aztán jött az első trailer…mely alatt olyan érzésem volt, mintha egy Tarantino film trailerét látnám. Majd jött még egy (Kane szemszög trailer) majd még egy (Lynch szemszög trailer) és én már is csillagok közt jártam az érdeklődési mércén. Haverokkal 20-25 perceket is képesek voltunk beszélgetni az esetleges majd később a végleges sztoriról és a lehetséges csattanókról (melyek végül elmaradtak). Aztán megnéztem az első in-game videót, mely a ReTomoto irodaházból való kitörést rakta napirendre. 2 perce ment a videó, amikor is a deja vu érzés hatása alatt felnéztem a polcomra és megpillantottam a Szemtől-Szemben című alkotást, mellyel Michael Mann ajándékozott meg minket két olyan sztár kíséretében, mint Pacino és De Niro. A nosztalgia gyanánt meg is néztem a filmet, miután 5-ször egymás után levetítettem mohó érdeklődésemnek az in-game videót. Már akkor tudtam, hogy ez a játék aratni fog…és megtette. A játék olyan atmoszférát teremt, melyet játékban ritkán élünk át, de itt most…átélhetjük. Bár a game a kooperatív módra van kiélezve, de az egyszemélyes sztorimód is élvezetes és meglepetésekkel teli. Küldetésünk nem egy kiképzőpályával kezdődik hanem rögtön egy kő kemény akció kellős közepén találjuk magunkat. A siralomházba száguldó kocsi utasait megszöktetik és nekünk épp bőrrel (és hidegvérrel) kell átrágnunk magunkat a rendőrség kifogyhatatlan járőrein illetve SWAT kommandósain. Ha ez megvan, végre megtudhatjuk, hogy what the fuck.

Kane barátunkról kiderül, hogy a börtön évek előtt egy bizonyos „He7ek” bérgyilkos banda tagja volt ám egy rosszul elsült akció végén csak Kane marad életben illetve…csak azt hitte. Kane lelépett a gyémántokkal, amit most az életben maradt társai egy alku társaságában visszakövetelnek. Ha Kane hiánytalanul visszaadja a gyémántokat, akkor csak őt ölik meg…a lányát és a volt nejét életben hagyják. Így társunk Lynch társaságában, kezdetét veszi a pörgés. Regélhetném itt a pályák lényegét, fontosságát, furfangosságát, de ezt már megtették a játékkritikusok. Amit adott számomra a game, azaz abszolút (nem, nem az Abszol út) adrenalin pumpálás, mely egy másodpercre se áll le. Nincs időd lazítani, mert Lynch mindig gondoskodik arról, hogy a dolgok a lehető legbonyolultabbak legyenek. Néha megöl egy két-túszt, néha eltesz láb alól olyan lányt, akinek az apja egy maffiózó és néha pont akkor kattan be a skizofréniája, amikor 4-5 rendőrautó üldöz, és közben küldik felénk az ólmot. Az izgalommal és a hangulattal nincs is baj, (melyben a zene és a hangok is megteszik a magukét) egészen a 12. pályáig, amikor is a városi környezetből átmegyünk a háborús övezetbe (Havanna) majd a dzsungeles-erdős kaszálásokba. Ezek a pályák is élvezetesek, de inkább hasonlítanak egy tucat shoot’em up gamehoz, mint ahhoz, amit az első 11 pályán megszokhattunk. Az atmoszféra veszít a varázsából, de nem lesz reménytelen a helyzet.

Ami még dicséretet érdemel és sokat dob a már említett remek hangulaton és atmoszférán, az a hangok és a zene. Jesper Kyd ismételten zseniális soundtrackkel állt elő. Bár hallgatni szigorúan csak azoknak, akik játszottak is a játékkal. Csak úgy tudja valaki értékelni a dallamokat, ha át is élte a jelenetet, amely alatt dübörgött. A hangok terén még a szinkron az, ami zseniális lett. Ehhez kellett a "fuck" szavakkal telerakott szövegkörnyezet, melyek lényege a két főszereplő egymás iránt érzett gyűlölete, szánalma és csalódottsága. Ennek köszönhetően nagy monológokkal nem találkozunk, de mindenképp mulatságos lesz a civakodások fokozását hallgatni. Amiért pedig hatalmas piros pont jár a készítőknek az a két pálya közötti töltések kitöltése. Ezeket a rövid kis töltés szakaszokat, teletűzdelték a már említett "gyűlöljük a másikat" párbeszédekkel, melyek hatalmasak és nem hagyják, hogy kies az atmoszférából! Még egyszer...HATALMAS PIROS PONT.

Viszont az irányításban és a mesterséges intelligenciában vannak idegesítő momentumok. A társaink például nem mindig szeretik végrehajtani a parancsokat, melyek nem bonyolultak (menj oda, lőj oda, fedezz onnan) de ha nem értenek a szép szóból, akkor nagyot is szívhatsz. Hiszen ha egy nagy tűzerővel ellátott épületet kell bevenni és a társunk Rambonak képzelvén magát egyedül akar pontot tenni az ügy végére, akkor elég hamar jöhet a restart. Hiszen a bajba jutott társadon csak TE és senki más nem segíthet. Ha nem érsz oda időben, társad szépen elhalálozik, de ha segíteni próbálsz neki, akkor nagy az esélye, hogy te is otthagyod a fogad. Nem szeressük az ilyet. Ez a „segítsünk a társunknak” rendszer egy sima adrenalin injekció társaságában megy véghez. Ha túl sokszor meglőnek (melyet nem egy életvonal, hanem a kép folyamatos imbolygása és vörösre váltása jelez) akkor nem halsz meg rögtön, hanem a társad a segítségedre siet és egy adrenalin injekcióval életet lehel beléd. Ez mind szép és jó, de a társadnak nem mindig áll az ínyére a segítség. Volt olyan eset, hogy meglőttek és a haver tőlem kb. 2 centire állt és nem csinált semmit vagy túl későn jött az adrenalinnal és addigra én már…idegesítő tud lenni, de nem sokszor fordul elő. Ami nagyon tetszett, hogy a végzetes lövés pillanatában, amikor is várjuk társunk segítő adrenalinját, a kép rendszerint fekete-fehérre vált, a kamera elkezd imbolyogni és fejünkben elkezdenek viszhangozni a közelmúlt tragédiáinak hangjai, suttogásai, melyek hihetetlen hangulatosá teszik azt a pár másodpercet, míg megérkezik társunk az erőbombával. Persze azért ezt az adrenalin féle drogot se lehet ítéletnapig fogyasztani. Ha túl sokat kapunk, akkor túladagolásban halunk meg, ami elég kellemetlen.

Az irányítás terén egyedül a fedezékbe vonulás volt, ami az őrületbe kergetett. Persze, jó ha van fedezékünk, csak nem mi döntjük el, hogy mikor alkalmazzuk. A játék saját maga tapaszt a falhoz vagy oszlophoz vagy autó oldalához (utóbbi nem túl nyerő, mert egy sorozat a motorba és durr) és persze mindig akkor, amikor nem kéne. Amikor meg kéne akkor az istenért se akar a falhoz tapasztani, pedig teljes erőmből nyomom a w-t a fal felé. Idegesítő tud lenni, főleg amikor egy elég nagy tűzerővel őrzött területet akarunk bevenni.

Az ellenfeleinkről se mindig a dicsérő szavak jutnak az eszünkbe. Bár teszik, amit kell…lőnek ránk és néha eredményesen, de mégis, előfordulnak olyan blődségek is, hogy ha két centire állsz az ellenség mellett vagy mögött, akkor ő szimplán nem vesz észre, pedig pár perce még egy vele szemközti oszlop mögött áltál és mi több…lőtt is rád. Így a játék nehézségi foka elég kiszámíthatatlan hiszen néha idegesítően sokan vannak az ellenek és értik is a dolgukat de néha képesek a Málna díjra.

Összességét tekintve a mesterséges intelligencia az egyetlen, mely annyi blődséggel szolgál, hogy a Kane & Lynch ne lehessen az év játéka, de ettől még hatalmas élmény. Az összecsapott befejezést(eket) leszámítva. Sokan szidják a grafikát is, de szerintem semmi probléma vele. Emberek…ez egy TPS! Mit várunk, Call of Duty 4 meg Crysis grafikát? Akkor meg az lenne mindenki baja, és bármibe lefogadom, hogy a legtöbb komment arról szólna, hogy „egy TPS-nek minek ekkora motor.” Így is van neki, de elfogadható. Sokan persze a már szidott mesterséges intelligencia miatt csak egy tucat TPS-nek titulálják a játékot, de a hihetetlen atmoszféra többé teszi. Számomra legalább is

Cloverfield

Hát...emberek. Már fél órája itthon vagyok de össze kellett szednem magamat és a szavakat, melyek el fogják hagyni a számat. A film egyszerűen zseniális! Nem gondoltam volna, hogy a Blair Witch után fogunk még látni sikeres és teljes mértékben tökéletes "kézikamerás" mozit. Azt persze el kell ismerni, hogy a történetet tekinte a Blair Witch messze veri a Cloverfieldet eredetiségben, de a szörnyes sztorik valahogy mindg vonzák a tömeget és jól is szoktak elsülni (a 98-as Godzillát és a Csillagközi Inváziót leszámítva). A kamera rángatózása engem inkább a film első 20 percében zavart inkább, amikor is az "ismerkedjünk meg a szereplőkkel" féle házibulis jelenetek pörögtek. Az akció és a menekülés részének nem ártott, sőt dobott (ezért készült így ugye) az "amatőr kamerázás." A színészek teljesítménye mellett a hangok voltak még azok, amik átlagon felülit nyújtottak. Persze, sikoltozni és segítségért kiabálni nem nehéz de ettől függetlenül nagyon egyben volt a szinészi munka. Ami pedig a hangokat illeti nos...azok a kis szörnyecskék, amiket a nagyobb szörnyecske levedlett magáról nálam Half Life 2 érzést nyújtott. Frankón mondom, hogy olyan volt, mintha a Valve keze lenne a dologban (hozzáteszem, hogy szerintem hatalmas gamet lehetne csinálni a filmből). De, hogy kinyögjem a finisht, amiért is elkezdtem ezt az egész "hangok kúrva jók" monológot...a stáblista alatt feltünik a LucasArtsFilm felirat így már nem is megy furcsaszámba a hangzás tökéletessége. Nekem messze a legnagyobb moziélményt nyújtotta az utóbbi 1-2 év moziélményei között, és bár nem lesz az év filmje vagy az Oscar tarolómumus, de remek film és a hangulat az meleyt nehezen tudnak majd lekörözni idén. A The Dark Knight persze lehet, hogy kivétel lesz.

10/10